Gyerek és Felnőtt Palotaséta

Március 30. 10:15, 11:15

Aktuális
program

Gyerek és Felnőtt Palotaséta

Március 30. 10:15, 11:15

Közösségi
oldalaink
Facebook Google+ Youtube Foursquare Twitter
Főoldal

Hu | En

Duray-megnyitó: Sutyák Tibor szövege

 

Sutyák Tibor filozófus nyitotta meg január 27-én a Duray Tibor kiállítást. Az alábbiakban az ő szövegét közöljük.

"A megnyitóember. Remélem, legalább nem olvasni fogja. De. Hány papírlap van a kezében? Három? Mennyi az időben? Nyolc-kilenc perc. Azt még kivárjuk.

Éppen azt mondja, hogy kivárunk. Egyetlen mondat elhangzására várunk: „A kiállítást megnyitom.” Igen, ez egy sajátos beszédfajta, nem közöl valamit, nem tesz megállapítást a világ egy tényéről, hanem művel valamit a világban. Mint amikor az ember kimondja egy eskü szövegét, vagy amikor az aukciós kikiáltó lezárja a licitet. „A kiállítást megnyitom” – ezzel a mondattal a kiállítás valóban megnyílik; nem ettől válik ugyan láthatóvá, de nézhetővé igen.
Lehetne a megnyitóbeszéd ez az egyetlen mondat is. A kiállítást megnyitom, és tényleg. Persze ez sem jó. Egyrészt Erdély Miklós már megcsinálta, másrészt pedig túl rövidre vágná a dolgot. Ez a késleltetés, az időhúzás, a megnyitóbeszéd puszta tartama, vagyis az, hogy kivárjuk a kiállítás megnyílásának bejelentését, hozzátartozik az esemény ünnepélyességéhez.
Nem konstatív, hanem performatív beszédaktus, mondja. Egyébként ki ez? Filozófus, persze. Akkor nyilván leragad majd a kiállítás címénél, és Nietzschéről fog beszélni Duray helyett.
De még ott jár, hogy a „megnyílás” milyen érdekes kifejezés. Mert ami megnyílik, az korábban zárva volt. Ráadásul a „megnyílik” forma patetikussága (szemben azzal, ami pusztán „kinyílik” vagy „rányílik” valamire) arra utal, hogy valami jelentőségteljes tárul fel, ami már ott volt – de ami el volt zárva. Csakhogy egy kiállítás nem volt elzárva, nem volt csukva, mielőtt megnyílt volna; korábban nem is létezett. És hogyan tud megnyílni valami, ami korábban nem is létezett?
Annyira kiszámítható, mire fog kilyukadni. Felveti, hogy a kiállítás tartalma, a művek, maga a művészet már létezett a megnyitóaktus előtt, aztán lecsapja ezt az ernyedten feldobott labdát azzal, hogy a kiállítás nem egyszerűen a művészet dokumentációja. Nem csupán arról van szó, hogy felhozzuk a pincéből a dolgokat, és felhalmozzuk őket egy világos térben. Nem egyszerűen felkapcsoljuk a villanyt. A kiállítás egy meghatározott módon mutatja meg azt, ami ebben a szerkezetben még soha nem állt össze. Prezentál, strukturál, szelektál (jó ég, hány latin eredetű szóval kell még elmondani ugyanazt?). Az, amit megnyit, nem volt zárva sohasem.
Persze, hogy a megnyitó előtt nincs ott még a készen az egész. Aki látott már kiállításépítést, az tudja, hogy az utolsó pillanatig rendezkednek még. Olyan megnyitón is voltam, hogy az előtérben már ment a megnyitóbeszéd, miközben a kiállítótérben a kurátorasszisztens még izzadva ragasztgatta a falszöveg betűit.
Na, most kicsit lemaradtam. Valami olyasmiről beszélt, hogy mi szokott még „megnyílni”, hogy a mennyek vagy a pokol kapuja, és hogy ezek misztikus helyek… Nem követtem rendesen, de mondott olyat, hogy „transzcendens tartalmak”, meg hogy amikor a kapuk megnyílnak, akkor a legfontosabb dolgok azokkal történnek, akik mindaddig kívül tartózkodtak. Valószínűleg amúgy is zavaros az egész, és megint csak annyit akart kihozni belőle, hogy a megnyíláskor vár ránk valami, amivel most találkozhatunk, ha a megfelelő nyílászárók rendeltetésszerűen működnek. Igen, igen, ami már egy ideje ott volt, és végre találkozhatunk vele.
Szünetet tart az olvasásban, felnéz, vigyázzunk, most jön a nagy dobás, amit az eddigi mellébeszélés előkészített. És mi az, ami kiállításokon és mitikus kapukon kívül megnyílni szokott? Na, mi? Hát az ember. Az ember megnyílik – egyszer csak feltárja, mi megy benne végbe. Kiadja dühét, csalódottságát, felfedi reményeit, elmondja azt, amit korábban nem. Amikor megnyílik, az ember betekintést enged önmagába, kiteszi magát a láthatóságnak, engedi, hogy mások és önmaga találkozzon azzal a valakivel, aki már korábban is ott volt, de bezárkózva élt. A megnyílás tehát önkifejezés. Expresszió – kilökése, kitolása, kitoloncolása valaminek. Önkifejezés, mint állítólag a művészet maga.
Mondjuk, ez nem volt rossz. Retorikailag. Ezzel egybekötheti a megnyitó eseményét, Duray embercentrikus festészetét, a kiállítás címét és a művészet mint kifejezés témáját. Csakhogy azt is mondta, hogy „állítólag”. Az összkép valamelyik részletével baja van.
A művészeti tartalom nincs ott a megnyílás, a kifejezés előtt. A megfestés, a megmintázás, a formázás konstruálja meg. Persze, ha nem így fognánk fel, akkor azt, ami a képen képi, egyszerűen azonosítanánk valami elgondolással vagy emberi attitűddel. Kifelejtenénk a művészetből az érzékit, a technikait, a művit. Mindazt, amivel és amin a művész dolgozik, kísérletezik, fáradságosan kifejleszt. A műalkotás nem egyszerűen a rátalálás, a felfedés dokumentuma, az alkotásnak nem ilyen az időszerkezete, nem azt kell megnyitnia, ami már ott volt. Ez egy visszafelé tekintő szemlélet, amely valamiféle rejtett teljesség feltárását emeli a középpontba. Más szóval a nosztalgiát. Mintha a művész egy aranykor után kutatna. Ám az aranykor teljessége nincs jelen kibontásának munkája előtt.
Jól van, most már egyértelműen Durayra utal, a kiállításon szereplő gigantikus Aranykor képre, amelyet megfestés közben maga Duray sem láthatott egyben, mert nem fért volna el műtermében, és először a Műcsarnok falán tárult fel, vagyis egy kiállítás nyitotta meg a műalkotást.
Mostanra teljesen ellazult, már sztorizik. Hogy nemrég arról beszélgetett a tárlat kurátorával, hogy mennyire automatikussá vált az a reflex, amellyel egy pszichologizáló és humanizáló narratívába ágyaznak be bizonyos festészeti témákat. Amikor valaki koldusokat vagy nincsteleneket fest, akkor a szociális érzékenysége fejeződik ki, mondják. És ez a narratíva hajlamos elfedni, hogy a probléma, ha a műterem vagy a kiállítóhely terében jelenik meg, elsőrendűen festészeti. A művész nem tudósító, hanem az a dolga, hogy magát a láthatóságot változtassa meg, és amikor megmutat valamit, akkor a megmutatás módja képezi a megmutatott tárgyat.
Legalább érthető már, miért éppen ő beszél. A kurátor haverja.
„Szeretnék szegénységet festeni, nyomort, betegeket” – idézi Duray egyik levelét. Hozzáolvasott, derék. Figyeljünk fel arra, hogy nem ábrázolni akarja mindezt, nem pusztán a figyelmet akarja felhívni egy társadalmi jelenségre, hanem festeni szeretné a felsorolt témákat. Felfigyeltünk. És ez a kiállítás ezt a Durayt prezentálja, aki minden korszakában, hol reményteljesen, hol diadalmasan, hol kudarcosan, a festői adekvációt kereste. Ezért is volt képtelen eljutni – pedig valóban kereste – az igazi szocialista realizmushoz az ötvenes években: ahhoz ő mindig is túl formalista maradt, nem volt képes kézművesen megérteni, hogy a kifejezendő eszmének végképp el kell törölnie a kifejezés problémáját.
A formakeresés és a formafejlesztés iránti őszintesége (Durayé, gondolom) tehát összeütközésbe került a megfelelés iránti őszinte vágyával. Legalábbis ezen a kiállításon egy ilyen Duray nyílik meg. Mert természetesen egy művész munkássága mindig a művész megnyílása is. Ám az emberi megnyílás, a kendőzetlen önkifejezés sem a már kész tartalom napvilágra hozatala. Azt, amit elmondunk magunkról, nem hagyja érintetlenül sem a megnyílás puszta aktusa, sem annak mikéntje. Hogy pontosan mit nyitunk meg, az nem kis részt a megnyílásban jön létre. Senki nem lehet kétszer egyformán őszinte. „Félek magamat kiszolgáltatni, hogy bárki belém köthessen” – jegyezte fel Duray önmagának, amikor a hetvenedik születésnapjához közeledve nagy, Műcsarnokban megrendezett életműtárlatára készült. Aztán azzal folytatta, hogy a nyugalmát, a rendezettségét félti. Aki megnyílik, abba bárki beleköthet, akár az is, aki máskor másként nyílt meg, vagyis önmaga.
Ebbe azért most belekavarodott a filozófus. Ha minden valódi megnyíláskor másvalaki nyílik meg, akkor milyen önmaga köthetne bele? És különben is, jelen pillanatban, Duray számára, ez a mostani kiállítás semmi nyugtalanítót nem jelenthet már. Hacsak nem úgy érti, hogy a kiállításon mindannyian szembesülünk azzal, hogy semmilyen megnyílás nem olyan, amilyennek kényelmesen elgondoljuk. De akkor miért nem ezt mondja?
A kiállítás címéről – Emberi, túlságosan is emberi – nyilván Nietzsche jut eszünkbe. Helyben vagyunk. Csakhogy Nietzschénél ez a frázis majdnem mindig arra utal, hogy valamiből túl kevés van. Duray esetében a cím ilyen olvasata nem megfelelő. Inkább túlságosan sok, túlságosan bőséges az, amit az emberi a festő és közönsége számára feladatul ró ki. Témaként, eszközként, látványként, környezetként, egyénként és fajként, tradícióként és újítóként, aprólékos megfigyelőként és búsképű lovagként. Persze emberi, ha a címet a könnyen járó asszociáció felől próbáljuk megérteni. Túlságosan is az.
Kicsit izeg-mozog még, tartása jelzi, hogy rögvest a végére ér. Ideje volna már, hogy kimondja a mondatot, amire várunk. Végre, leveszi a szemüvegét. A kiállítás megnyílik."

Facebook Google+ Youtube Foursquare Twitter
 

Támogatók
04 delmagyar radio88 nka szeged EMMI magyarturizmus
Médiatámogatók

 artkalauz