Mi visz rá egy festőt arra, hogy megbízás nélkül műtermében hosszú évekig egy olyan festményen dolgozzon, amit nem láthat teljes egészében, mert a kép jóval nagyobb, mint a rendelkezésére álló falfelület? Talán valami emberi, túlságosan is emberi. A nietzschei cím ezennel az 1988-ban elhunyt, s a 20. századi magyar képzőművészet még felfedezendő, pontosabban újra felfedezendő alakjai közé tartozó Duray Tibor tárlatának címeként szerepel.

A szegedi Reök-palota körbejárható, első emeleti kiállítótermében tematikus csoportokba szedve láthatjuk Duray alkotásait. A monumentális méretű, több évtizednyi műteremi szunnyadás után frissen előkerült és restaurált Aranykort, a korai art decós képeket, a Derkovits hatás nyomán, ám saját hangon megszólaló, megkapó enteriőröket, zsánerképeket és portrékat, a háborús és minden bizonnyal 56-os élmények szuggesztív műveit, a spontán manuális készségről tanúskodó tusrajzokat, a késői apró tájképeket és a hatalmas üvegablak-terveket, a talányos színpadképeket.

Már az előző rövid felsorolásból is kitűnik, mily sokrétű képzőművész volt a félévszázados pályáját Aba-Novák Vilmos festőiskolájában kezdő, majd római ösztöndíjas, a világháború utáni művészeti életben aktív szerepet vállaló, az 50-es években visszavonuló, ám eszményeihez és a figuralitáshoz mindvégig ragaszkodó Duray. Nagy tehetségű festő, finomkezű rajzoló, szenvedélyes szobrász, sikeres éremművész, s mindez egyszerre. Azonban a talán kényszer is szülte sokoldalúság mögött egy melankolikus, önmagára Don Quijoteként tekintő személyiség lapul, aki idős korára minden kísérlete ellenére is oly módon maradt rabja a Kádár-rendszer művészetfelfogásának és esztétikai elveinek, hogy hivatalos elismerésben nem részesült túlságosan bőven. Próteuszi alkat, magát igazából a műterme magányában jól érző, munkamániás alkotó, aki ennek dacára sosem adja fel a monumentalitás és a szerencsés esetben ezzel járó nagy megbízatások iránti vágyát.

Mindez az izgalmas ellentmondásosság abban is megnyilvánul, hogy Duray Tibor sajátosan egyéni hangú művei nem rejtik el a mestereinek, példaképeinek (Aba-Novák Vilmos mellett Derkovits Gyula, Bernáth Aurél vagy a hatvanas-hetvenes évek egész generációját távolról is erőteljesen befolyásoló Pablo Picasso) köszönhető hatásokat. Hogy miközben ars poeticájának leggyakrabban hangoztatott kifejezései a „felelősség”, „az emberiség sorskérdéseivel való foglalkozás” jórészt egy félig-meddig letűnt korszak ideológiai dekorációivá üresedtek ki, művei közül jó néhány valódi meglepetésként hat a mai néző számára.

A száznál több művet felsorakoztató kiállítás gerincét a hagyaték tetemes részét is gondozó BDO-gyűjtemény teszi ki, emellett az MNG-ben található és neves magánygyűjteményekben fellelhető alkotások szerepelnek még a tárlaton. A képeken túl a hátramaradt dokumentációs anyagból (kritikák, levelek, sőt vendégkönyv-bejegyzések) is válogató kiállítás szokásos kísérőprogramjai (tárlatvezetések) egy igencsak rendhagyó projekttel, a Duray üvegablakok által inspirált friss ruhakollekció (MyDuray) a tárlatra időzített bemutatójával (március 7.) egészülnek ki.

kurátor: Kukla Krisztián