Azt többször elmondta már: nem gondolta volna, hogy az első, barátoknak szánt Facebook-bejegyzésekből végül ilyen népszerű könyvek születnek. Ehhez képest mennyire lepte meg az a hatalmas siker, ami a REÖK felolvasószínházi estjeit övezi?

Sejtettem, hogy lesz érdeklődés. Jómagam is izgalmasnak találtam a felvetést, így számítottam rá, hogy az emberek figyelmét is felkelti majd. Abban már nem voltam biztos, hogy ez az érdeklődés a harmadik előadásig is kitart, sőt kétszeres teltházakat produkálnak az estek. Az újdonság általában vonzza a nézőket, de talán kevésbé gyakori, hogy egy sorozat további részeire vissza is térnek. Úgy tűnik, olyan hatással voltak a közönségre az első előadások, hogy beszéltek erről a buszon, a munkahelyen, a baráti körben, és a projekt jó híre elterjedt.

Milyen érzés volt az első előadásban Szabó Lőrincet megformálni? A pályáján ilyesmi még nem fordult elő. Volt lámpaláz?

Nem saját terep, de szívesen veszek részt ilyesmiben. Sokszor beszélek közönség előtt, úgyhogy ez a része már nem okoz problémát. Azt pedig korábbi élményekből kiindulva tudom, hogy a legjobb, rutinos színészeknek is van lámpalázuk, úgyhogy ez az érzés sem zavart igazán.

Kockázatos műfaj a felolvasószínház. Amikor egy irodalmi mű teljes színházi körítés nélkül, csak felolvasva hangzik el, az tud suta is lenni. Az Így szerettek ők szegedi estjei azonban bájosan kellemes élményként maradnak meg a nézőkben, ahol gyakran könnyek is potyognak a végén. Mit gondol erről az egyébként kicsit avíttasnak hangzó műfajról?

Valóban kevésbé látványos, mint egy “rendes” előadás, de az Így szerettek ők sorozat szempontjából nézve talán nem is a körítés a lényeg. A történetek fontosak, az elmesélt sztori fogja meg a nézőt. Emellett remek színészek adják elő őket…

Ráadásul különleges módon is születnek meg az előadások. Az Ön által papírra vetett történetek alapján szegedi egyetemisták kutatnak tovább és írják meg belőle - kurzus keretében - a szövegkönyvet…

Az én történeteim kivonatok, melyeket - számtalan forrásból dolgozva - bővebben is el lehet mondani. Rengeteg filológiai, dramaturgiai műhelymunka van velük, mire felolvasószínházi darabként a közönség elé kerülnek. Egyik történet sem titok. Viszont ahhoz, hogy összeálljanak kerek egésszé és emészthetővé váljanak a nem szakmabeliek számára is, ügyesen kell egybefűzni a részleteket. A sorozat érdekes összjáték: színház is, de filológia is, amely tényleges dokumentumokat vesz alapul. Úgy elégíti ki a nézők vágyát, hogy betekintsenek ezeknek az embereknek a személyes életébe, hogy nem nekik maguknak kell összegyűjteniük több forrásból az információkat. A REÖK színháztermében feszesre szcenírozva kapják meg ezt. Visszatérve tehát az előző kérdésre: dokumentumszínházra is hajaz a sorozat, ami külföldön nagyon népszerű, izgalmas műfaj.

Egyik díjának indoklása szerint “elérte, hogy örökre lekerülhetnek a sablonos íróportrék a tantermek faláról”. Baj vagy csak unalmas, ha sablonos íróportrék lógnak a falon?

A szoborszerű, idealizált portrék nem keltik fel a fiatalok érdeklődését. Hús-vér emberekként érdemes inkább ábrázolni az írókat, költőket, hogy ezt elérjük. A cél elsősorban az, hogy minél többen olvassák az irodalmi műveket, de ehhez szükség van ma már némi újszerű közelítésre. A közönség is keresi az új lehetőségeket, melyek persze nem kell harsánynak lenniük. Példaként említhetem legújabb kötetem, a Festői szerelmek megjelenéséhez igazított képzőművészeti kiállítást, mely során két művészeti ágat elegyítve egyszerre kapott többféle élményt is a közönség. A kevert műfajokkal ma több mindent el lehet érni. Örülök, ha a színpadon tovább élnek az írásaim.